Vonnegut, PTSD és a művészet gyógyító ereje

KépKurt Vonnegut, a 20. századi amerikai irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja két napja, november 11-én ünnepelte volna 91. születésnapját. 1956 óta november 11. a Veteránok napja Amerikában. Na de hogy jön ez ide? És hogyan kapcsolódik mindez a művészet gyógyító erejéhez? Erről szól mai bejegyzésem.

♣ ♣ ♣

Kurt Vonnegutot nehéz megkerülni, ha az ember alapos és friss irodalmi ismeretekre törekszik, de sokan, köztük én is úgy vallom, kár lenne a kerülőért. A 20. század irodalmának egyik legnépszerűbb alakja egyetemi tanulmányai alatt – pacifista világnézete ellenére -1943-ban belépett az amerikai hadseregbe, és aktívan részt vett a II. világháborúban egészen 1944 decemberéig, amikor is német hadifogságba esett. A több mint 3 hónapos fogság alatt szemtanúja volt Drezda szőnyegbombázásának, melynek élménye későbbi talán leghíresebb regényében, az Ötös számú vágóhíd-ban kerül feldolgozásra.

KépAz önéletrajzi írások tanúsága alapján a háborús tapasztalatok mélyen hatottak Vonnegutra, aki hazatérése után minden bizonnyal az írás eszközével gyógyítgatta traumáit. Regényeit olvasva az az érzésem támad, hogy az alkotások amellett, hogy szórakoztatva gondolkodtatják el az olvasókat a világ abszurditásáról, egyszersmind biztonságos terepei az író öngyógyító törekvésének. Az ötös számú vágóhíd kapcsán érdekes tanulmányra bukkantam az interneten (itt olvashatjátok), melyben a főszereplő, Billy Pilgrim lélektani diagnózisát igyekeznek felállítani a regény elemzésén keresztül. A tanulmány következtetése, hogy Billy egyértelműen PTSD-ben, azaz poszttraumatikus stressz szindrómában szenved, mely a veteránok jellemző “kórképe”.

A PTSD rendszerint hirtelen és nagy mértékű stressz hatására alakul ki, mint például egy bajtárs szemünk előtti halálára válaszul, és elszenvedői hosszú időn keresztül újra és újra átélik ezeket a megrázó élményeket akaratlanul visszatérő gondolatok, hallucinációk vagy álmok formájában. Billy Pilgrim “betegsége” olyan tökéletesen árnyalt és élethű, hogy személy szerint kételkedem abban, hogy a Vonnegut, aki mint fentebb írtam átélte egy európai nagyváros porig rombolását, csupán véletlenül alkotta meg éppen ezt a figurát.

KépKurt Vonnegut esetében a traumatikus események következtében fellépő lelki tünetek a gyógyító írás hatására enyhültek, vagy legalábbis kontrollálhatóakká váltak. Ennek ellenére a traumáról beszélni, a regényt elkezdeni még évekkel később is nehézséget okozhatott, ahogyan arról az első oldalak néhány sora árulkodik:

“Amikor huszonhárom esztendővel ezelőtt hazakerültem a második világháborúból, arra gondoltam, hogy könnyű lesz nekem Drezda pusztulásáról írni, hiszen semmi egyebet nem kell tennem, csupán elbeszélni azt, amit láttam. És hát arra is gondoltam, hogy ez majd remekmű lesz, vagy legalábbis egy zsák pénzt fog hozni a konyhára, hiszen a téma olyan óriási.
Ám akkor Drezdáról alig néhány szót tudtam kipréselni az agyamból – semmi esetre sem
eleget ahhoz, hogy egész könyvet hozzak össze belőle.”

És hogy hogyan kapcsolódik mindehhez a Veteránok napja?

KépAz amerikai hadsereg veteránjainál egyre szélesebb körben alkalmazzák a művészetterápiás eszköztárat a PTSD és egyéb pszichológiai problémák kezelésében. A november 11-i megemlékezés kapcsán több cikk is fellelhető az interneten arról, hogyan és milyen sikerekkel alkalmazzák a művészet eszközeit a felépülés támogatásában. Amennyiben érdekel a téma további, angol nyelvű  cikkeket találsz például itt és itt.

Zárásként felmerül bennem a kérdés, hogy míg Magyarország az elmúlt években évi nagyjából 1000 főt küldött külszolgálatra, gyakran életveszélyes övezetekbe, addig vajon itthon használják-e a művészetterápiát a visszatérők reintegrációjában? Nyitottak-e rá? Mit gondoltok, érdemes-e nálunk is foglalkozni ezzel?

Remélem mai bejegyzésem is elnyerte a tetszésed és gondolatébresztőnek találtad!

Advertisements