A vénasszony nyírkéreg bocskora

KépMai bejegyzésemben egy finn népmesét osztok meg Veletek. A mesék és a meseolvasás személyiségfejlesztő, öngyógyító hatásairól hamarosan egy másik bejegyzésben olvashattok majd. Addig is, ha van néhány nyugodt percetek ezen a hideg novemberi estén, fogadjátok szeretettel az alábbi történetet.

♣ ♣ ♣

A vénasszony nyírkéreg bocskora

Karjalai finn népmese

Volt egyszer egy vénasszony. Egyetlen vagyona egy pár nyírkéregből való bocskor volt. Elindult a vénaszszony világot látni, szerencsét próbálni. Ahogy megy, mendegél, meglát egy házat. Bemegy a házba. Kérdezi:
— Befogadnak-e éjszakára?
— Jó szívvel. — mondja a gazda.
— Van nekem egy pár bocskorom, hová tegyem?
— Tedd a többi bocskor közzé a pad alá.
— Én a bocskorok közzé nem teszem — mondja a vénasszony — még majd összekeveredik a többivel. Inkább a tyúkólba teszem.
S bedobja a bocskort a tyúkólba. Reggel mielőtt útnak eredne, így szól:
— Hová is tettem a… tyúkomat?
A gazdasszony meglepődik:
— De hát nem tyúkod volt, hanem bocskorod!
A vénasszony pedig hajtogatja:
— De bizony tyúkom volt.
Fogja a tyúkot, s útnak ered. Ahogy megy, mendegél, megint lát egy házat az út mentén.
— Befogadnak-e éjszakára? — kérdi.
Befogadják.
— De van velem egy tyúk is, hová tegyem?
— A tyúkólba.
— Oda biz’a nem, mert a többi közzé keveredik, inkább az akolba, a bárányok közzé.
Úgy is tesz. Reggel jól megfrüstüköl s indulóban kérdi:
— Hol is van a báránykám?
— Miféle bárány? Tyúkod volt!
— Pedig bizony bárányom volt. Ha nem adjátok ide, panaszra megyek a Holdhoz.
Fogta a bárányt, útnak eredt vele. Egész álló nap megy, mendegél. Ismét megpillant egy házat az út mentén.
— Meghálhatnék itt? — kérdi a háziaktól.
— Elférsz, van elég hely. — mondják azok.
— De van egy bárányom is, hová tegyem?
— Ereszd be a juhakolba.
— Oda biz’a nem eresztem, még majd elkeveredik a többivel. Inkább az istállóba teszem a marhák közzé.
S beereszti a bárányt az istállóba. Reggel jól belakmározik, s eredne útnak.
— Ejnye, hol is a tehenem? — töpreng.
— Miféle tehén? Bárányod volt. — mondja a gazdasszony.
— Tehenem volt. Az biz’a! Ha nem adjátok ide, panaszra megyek a Holdhoz, meg a Naphoz.

A gazdasszony meghökken, megijed. Még majd csakugyan panaszt tesz a vénasszony a Holdnál. Jobb lesz odaadni neki a tehenet.
Megint megy, mendegél alkonyatig. Az út mentén ház áll. A vénasszony kérdezi:
— Fogadnak itt vendéget éjszakára?
— Kerülj beljebb, meghálhatsz nálunk.
— De egy tehén is van velem, hová tegyem?
— Az istállóba.
— Oda biz’a nem! Még majd elkeveredik a többi marhával, inkább a lovak közzé.
Úgy is tesz. Reggel megébred, eszik, iszik, jóllakik, s kérdi a gazdát:
— Hol is lelem a lovamat?
— Miféle lovat? Tehened volt.
— Hogy, hogy tehenem? Nekem biz’a lovam volt! — ellenkezik a vénasszony.
— Ha nem hiszed, kérdezd meg a Holdtól vagy a Naptól.
Elköti a lovat a jászoltól, s pusmogja:
— De még lószerszámom is volt valahol, meg szánom is.
Veszi a lószerszámot is. A lovat a szán elé fogja, felül a szánra s elindul.
Szemközt jön vele egy egér:
— Had üljek fel anyóka.
— Na, pattanj fel szaporán!
Most már ketten mennek. Haladnak szép csendesen. Hát egy nyúl baktat velük szemközt:
— Kedves anyóka, had üljek fel.
— No, ugorj föl szaporán!
Most hárman ülnek a szánon. Haladnak, haladnak szép egyetértésben. Hát egy róka terem ott előttük:
— Had üljek fel anyóka.
— No, libbenj fel szaporán!
Így haladnak most már négyesben. Ahogy siklik velük a szán, egyszer csak egy ordas jön velük szemközt:
— Had üljek fel anyóka.
— Nem bánom, vackolj fel szaporán te is, csak attól félek, nagyon sokan lesztek.
Most már öten mennek. Haladnak, haladnak csendesen. Hát egy medve cammog velük szemközt:
— Felvennél-e anyóka?
— A ló már bennünket is alig bír, nem látod?
Az egér megszólal:
— Had üljön fel a medve, én inkább leszállok.
— Sokra is megyünk vele! Te olyan könnyű vagy, mint a pehely, a medve meg a kősónál is nehezebb. – ellenkezik a vénasszony.

De a medve csak kérleli:
— Vegyél fel, no. Majd a szántalpakra állok, s a fél lábammal lököm a szánt előre.
Felkecmereg a medve is a szánra. Mennek, mennek, egyszer csak eltörik a szánrúd. A vénasszony elküldi a nyulat új szánrúdért. Az egy vékonyka vesszővel jön vissza, s az bizony semmire sem jó. Elmegy a róka is. Ő meg egy görbe ággal kerül elő, annak se venni
hasznát. A farkas került sorra. Ő meg irgalmatlan hosszú fával tér meg, azt se híjják semminek.
— Eredj medve te is!
A medve egy vastag rönköt hoz, de azon még az ágak is rajta vannak. Hát bizony abból sem lesz szánrúd.
— Már látom, hogy magamnak kell kézbe vennem a dolgot. — zsörtölődik a vénasszony.
— Ti addig ügyeljetek a lóra!
Míg a vénasszony szánrúdnak valót keres a nyíresben, a róka, a farkas meg a medve felfalják a lovat. Csak a bőre marad meg a boldogtalannak. A lóbőrt ágakkal kifeszítik és felállítják. Ők maguk meg kereket oldanak.
Visszajön a vénasszony, kicseréli a törött szán rudat. Jó kedve is támad, hogy megszabadult az utasaitól. Megcsapja a lóbőrt az ostorral, s az lám, azon nyomban összerogy. A vénasszony sírva fakad és így óbégat:
— Oda a jó bocskorom, egyetlen egy vagyonom.

(Forrás: A kék rénszarvas, Fordította: Fabricius Ferenc, Móra, 1977)

Hogy tetszett a történet? Ha tetszett, add vagy meséld tovább!

Advertisements