A daltól a lélekig – a hip-hop és a rap lehetőségei a terápiában

Girl with headphones

A mai bejegyzésben egy 2012-es kutatásról írok (Olson-McBride, Page, 2012), melyben magas kockázatú fiatalok számára szervezett művészetterápiás csoportokban hip-hop és rap zenét alkalmaztak. A résztvevők énfeltárásra való hajlandósága, valamint a csoporttal szembeni elköteleződése több, mint reménykeltő!

***

A kutatás vezetői, Leah Olson-McBride és Timothy F. Page, magas kockázatú fiatalokkal dolgozva a versterápia egy speciális formáját kezdték alkalmazni az énfeltárás serkentésére. A résztvevők énfeltárásra való hajlandósága a csoportterápia sikerének egyik markáns fokmérője. Az énfeltárás tulajdonképpen az a szándék, hogy a résztvevők önmagukról olyan személyes információkat osszanak meg, amelyek gyakran kellemetlenek, fájdalmasak vagy elszomorítóak. Az énfeltárás sebezhetővé tesz, emiatt elérése nagy erőfeszítést igényel a terapeutától.

Azt már korábban megfigyelték, hogy a kamaszokra a dalszövegek olyan módon hatnak, ahogyan semmilyen más inger nem képes. A veszélyeztetett helyzetben lévő – szegénységben, diszfunkcionális családban élő, tanulási és viselkedési problémákkal küzdő – fiatalok számára a hip-hop és rap zene egyfajta menekülés, és megoldás egyszerre. A szerzők speciális művészetterápiás csoportokat szerveztek számukra, melyekben a dalokat csoportindító, előhívó ingerként alkalmazták.

A csoportok ülései a következő rendszert követték:első lépés volt a befogadás, azaz egy dal meghallgatása, a második az expresszió, azaz saját alkotás a dallal kapcsolatban, vers formájában, majd a megosztás és a megbeszélés következett.

A tapasztalatok alapján a rap és hip-hop zene alkalmazása egyrészt közös nyelvet teremt kliens és terapeuta között, ami fokozza a terapeuta elfogadottságát a csoportban. Másrészt a dalok egyfajta projekciós felületként szolgálnak: a fiatalok látszólag a dalokról beszélve oszthatják meg személyes érzéseiket, gondolataikat, és tapasztalataikat. A zene alkalmazása szignifikánsan növelte az énfeltárásra való hajlandóságot, és csoporttal való elköteleződést. A leghatékonyabbnak azok a zeneszámok bizonyultak, melyeket a csoporttagok maguk választottak ki (egyénileg vagy csoportszinten).

A kutatás üzenete számomra az, hogy a fiatalokkal, elsősorban pedig a kamaszokkal folytatott terápiás munka megkönnyíthető, és mindkét fél számára otthonosabbá tehető, amennyiben a közös nyelvet a zene, esetükben az őket is foglalkoztató hip-hop, rap vagy alternatív zeneszámok segítségével keressük.

A tárgyalt cikk címe és linkje: Leah Olson-McBride & Timothy F. Page (2012) Song to Self: Promoting a Therapeutic Dialogue with High-Risk Youths Through Poetry and Popular Music, Social Work with Groups, 35:2, 124-137

Jó olvasgatást!

Advertisements